|
A kosárlabdázás története
kosarjo, superjam 2007.12.07. 16:46
A MAGYAR KOSÁRLABDASPORT TÖRTÉNETE
A kezdetektől 1936-ig
A kosárlabdajáték, a basketball atyja dr. James A. Naismith (1861–1940), aki az amerikai springfieldi testnevelési fôiskola tanáraként, 1891-ben találta ki a játék alapjait. Errôl dr. Hepp Ferenc fôiskolai tanár, az MKOSZ késôbbi elnöke, aki éppen Springfieldben szerzett testnevelôi diplomát, így ír a Testnevelés címû lap 1942. márciusi számában:
„Dr. Naismith sokat foglalkozott ebben az idôben olyan küzdôjáték gondolatával, amellyel a téli pihenôidôben a futballistákat (amerikai futball) foglalkoztatni lehetett volna. Az akkor divatos volley-ball, magyarul röplabda, erre nem volt alkalmas. A kosárlabdajáték gondolatát véletlen szülte. Egy ôszi délután Naismith kint volt a fôiskola játékterén, és várta a következô óra kezdetét. A játéktér egyik végén ôszibarackos kosarak voltak egymás hegyébe rakva. Naismith kezében egy labdával játszadozott, amikor hirtelen beszólították. Ô erre a kezében levô labdát beledobta az ott heverô kosarak egyikébe. Amidôn visszajött, kivette a labdát a kosárból, és kezdte beledobálni. Ez a játék mind neki, mind az odatóduló hallgatóknak nagyon tetszett. Ott mindjárt két csapatot alkottak, és megindult a küzdelem két kosárra.
A kezdés úgy történt, hogy a játékvezetô a labdát középütt begurította, a csapatok pedig a játéktér két végébôl berohanva próbálták elfogni. Ez olyan vízilabdaféle kezdés volt. Ha a labda a kosárba esett, egy létrán valaki felmászott, és kivette a kosárból, vagy pedig az erkélyen állók dobták le. Ez utóbbi módszer azonban visszaélésre is alkalmat adott, és ez tette szükségessé a palánk megszerkesztését. Ezt ugyanis eredetileg azért tették a kosár háta mögé, hogy az erkélyen állók ne tudják a labdát a kosárba segíteni, illetve annak bejutását megakadályozni.”
Kezdetben, ha a kosárba találtak, akkor odaballagott szépen valaki egy létrával, és kihalászta a labdát. Sokáig senkinek sem jutott eszébe a ma már kézenfekvônek tûnô megoldás: kivágni a kosár alját, hogy a labda egyszerûen azonnal kihulljon. Sôt! A kombinatív (más szóval pihent) emberi agy kitalálta a liftezhetô kosárfeneket. Ez egy kötél segítségével a kosár pereméig felhúzható volt, miáltal a labda visszahullott a játéktérre. Hát, ez a módszer nem terjedt el futótûzként a világban.
Megindult tehát a játék tökéletesítése, és az szabályaiban, technikájában évrôl évre fejlôdött. Springfieldbôl kiindulva hamarosan meghódította Amerikát, majd az egész világot.
Európában a németek kezdtek elôször kosárlabdázni. Ott a játékot egy Hermann nevû tornafelügyelô vezette be. A német kosárlabda, a korb-ball különbözött az amerikaitól. Hiányzott a palánk, a kosár pedig egy póznára volt felszerelve. A labdát nem pattogtatva, hanem a levegôbe feldobálva lehetett vezetni. Az amerikai rendszerû palánkos kosárlabdára csak az 1936-os berlini olimpia évében tértek át, és megkülönböztetésül az eredeti basketball nevet használták, ami azóta teljesen gyökeret vert a német nyelvben.
Németország után egész Európában rohamosan elterjedt az új játék, és 1935-ben megalakították a kosárlabdasport elsô nemzetközi szervezetét (FIBB – Féderation Internationale de Basket-ball). Több bemutató után az olimpiák mûsorára 1936-ban vették fel, és az elsô olimpiai szereplés mindjárt óriási sikert hozott, hiszen az összes csapatsport közül itt nevezett és indult a legtöbb csapat. Egyetlen ország lépett vissza elôzetes nevezése után: Magyarország.
|
|
A kosárlabdát Magyarországon Kuncze Géza testnevelô tanár vezette be. 1912 ôszén Münchenben ismerte meg a játék német változatát. Hazatérése után lelkesen igyekezett itthon is népszerûsíteni, megismertetni. Elôször saját iskolájában, a Vas utcai gróf Széchenyi István felsôkereskedelmi fiúiskolában tanította saját diákjainak, majd az ô segítségükkel tartott bemutatókat.
A kezdeti fellendülést a világháború megakasztotta, de annak befejeztével a katonaságtól leszerelô Kuncze Géza ismét hozzálátott kedvenc játékának népszerûsítéséhez. Ismét bemutatókkal, elôadásokkal terjesztette a kosaraslázt, majd 1921-ben kiadta az általa németbôl fordított elsô magyar kosárlabda-szabálykönyvet.
|
Idézet az elsô magyar szabálykönyvbôl: „A labdával futni nem szabad, hanem dobással vagy ütéssel kell továbbadni… A labdát feldobálva, ütögetve vagy hengerítve szabad továbbvinni…” Kezdetben tehát a labdát gyakorta nem pattogtatással, hanem fel-feldobálással vitték a játékosok. A húszas években sok mérkôzést játszottak az egyik elsô kosárlabdázó egyesület, az NTE csarnokában, ahol a talajt fûrészporral borították. Ott csakis a feldobálás lehetett az egyetlen labdavezetési mód
A játék elôször az iskolákban kezdett terjedni. Kuncze Géza 1923-ban megrendezte az elsô szervezett mérkôzéssorozatot, a budapesti felsôkereskedelmi fiúiskolák kosárlabda-bajnokságát. Ebben öt intézet vett részt, összesen nyolc csapattal.
1924–25-ben megalakultak az elsô kosárlabdázó egyesületek (NTE, FTC, BBTE, MOVE, BSE), és az általuk vívott körmérkôzések jelentették az elsô lépéseket a hivatalos bajnokság felé, amelyet aztán elôször az 1931. és 1932. évben írtak ki. Akkoriban nálunk még mindenhol a póznás, német kosárlabdát játszották, ezért az 1933-as torinói fôiskolai világbajnokságra kiutazó magyar csapat igencsak meglepôdött a palánkos pályákon és az általuk megszokottól jócskán eltérô szabályokon. A számukra váratlanul jött újdonságokat egy-két nap alatt kellett megtanulniuk. Ez sikerült, és a magyar csapat elindulhatott versenyen, sôt a tapasztaltabb franciákat le is gyôzték.
|
|
Az 1933. évi Torinói Fôiskolai Világbajnokságon részt vett magyar válogatott:
(balról) Rózsa László, Matusik-Maros Ferenc, Károlyi József, dr. Misángyi Ottó csapatvezetô, Petrik-Péteri Béla,
Majzik László, Szamosi-Sztankovics István, Kozma Emil
|
Az új, palánkos kosárlabda hamarosan itthon is kiszorította a régit, és ez ösztönözte a fejlôdést. Ugyanis a német típusú játék, amelyben kezdetben még érinteni sem volt szabad az ellenfelet, addigra eldurvult, és ezáltal elvesztette vonzerejét. Az újabb, szigorú játékszabályok által megkötött, szelídebb játékot az atlétikai szakemberek is kitûnô kiegészítô sportnak találták, és bevezették az atlétikai edzés segédeszközei közé. Az újjáéledô magyar kosárlabdasport válogatott csapata 1935-ben részt vett az elsô genfi Európa-bajnokságon. Nálunk akkoriban azonban még csak ébredezett ez a sportág, hiányában voltunk megfelelô csarnokoknak is, így nem csoda, hogy a magyarokat rendesen elverték az ellenfelek. Ezeknek a vereségeknek köszönhetôen a csapatot az illetékesek nem találták elég erôsnek arra, hogy a berlini olimpián az országot képviselje. S bár a kiutazáshoz szükséges anyagiak biztosítottak voltak, a már benevezett magyar válogatottat az akkori honi sportvezetôk visszaléptették.
 |
Az 1935-ös magyar válogatott:
Kolozs, Velkei, Nagy S., Drégely, Szamosi, Lehel, Majzik
|
Forrás: Superjam
A kosárlabdázás története
Gondoltad volna, hogy a kosárlabda őse már ezer éve is népszerű játék volt Közép-Amerikában? Persze azóta némiképpen változott ez a sport, de a lényeg ugyanaz: egy gömb alakú golyót kell beledobni egy gyűrűbe.
Annak idején a Yucatán félszigeten élő tolték indiánok nehéz gumigolyóval játszottak és a mai palánknak nevezett tárgy akkor egy súlyos kőgyűrű volt, amit hét méter magasra helyeztek. Az igazság az, hogy nem volt könnyű beletalálni a gyűrűbe, így a játék az első "kosárig" ment, de így is órákig eltarthatott. Az indiánok nagyon komolyan vették ezt a sportot. Úgy gondolták, hogy a játékkal az isteneknek tisztelegnek, így, ha valaki rosszul játszik, súlyos bűnt követ el, ezért halállal kell fizetnie.
Később enyhültek a szabályok. Elmaradt az áldozatbemutatás, de egy furcsa szabály évszázadokig fennmaradt. A győztes dobást elérő játékos igényt tarthatott a nézők ruháira, ékszereire. Az egykori krónikás epésen jegyzi meg, hogy a győztes dobás után a nézők pillanatok alatt eltűntek és bezárkóztak házaikba.
Sokan úgy gondolják, hogy ez a játék mégsem tekinthető a kosárlabda ősének és ők James tanár urat tartják a játék atyjának. Ugyanis 1891-ben a massachusettsi Springfieldben gyümölcsöskosarat erősített az iskola falára és tanítványait arra biztatta, hogy ebbe próbálják beledobni a labdát. A gyerekek, akik a téli hónapokban nagyon unalmasnak tartották az állandó tornagyakorlatokat egy új játék után vágyakoztak, amely legalább annyira érdekes, mint a foci. Ezért nagy izgalommal fogadták Naismith tanár úr ötletét és hamar megszerették a játékot. A kosárlabda elnevezés onnan származik, hogy a tanár úr gyűrű gyanánt két dobozt rendelt az iskolának, de a dobozok helyett sárgabarack kosarak érkeztek.
Volt azonban, aki nem annyira örült az új játéknak és ő nem volt más mint az iskolaszolga, neki ugyanis minden "kosár" után a létrán felmászva kellett lehoznia a labdát. Biztosan ő találta ki, hogy ki kellene vágni a kosár fenekét. Mekkora találmány és minő igazságtalanság, hogy az iskolaszolga neve feledésbe merült... Az első bemutató mérkőzést 1891. december 21-én játszották le.
Azóta sok dolog változott. Eltűnt a nehéz kőgyűrű, a nehéz gumilabda. Minden eszköz könnyebbé vált. A játék sem vérre megy és nem is az első kosárig, hanem a 2x20 perc játékidő végére minél többször kell beletalálni a gyűrűbe. A játékot már ne az istenek vigyázzák, hanem két bíró, akik közül az egyik a játékosokkal, a másik pedig a játéktér szélén rohangál és sípol és eszeveszettül mutogat különböző dolgokat, amit a legkisebb kosarasok is hamar megértenek. Pl. ha a bíró ökölbe szorított kézzel, fellendíti a karját, az bizony azt jelenti, hogy valaki szabálytalankodott és egy játékos ezt mindössze 4x követheti el egy meccs alatt, mert az ötödiknél végleg ki kell állnia a játékból. Ha azonban hármat mutat, az bizony egy három pontos kosarat jelent, ami a kezdőknél még igen gyakori.
A szabályok 4 évenként változnak, de a lényeget játék közben könnyen el lehet sajátítani.
Ez a játékot több millió gyerek gyakorolja naponta szerte a világon. A fiúk után a lányok, az egyetemisták után a fiatalabbak is kedvet kaptak a játékhoz. Gomba módra szaporodtak a csapatok. A vetélkedés vágya létrehozta a különböző bajnokságokat. A nemeket és a korcsoportokat szétválasztották, és nemzetközileg egységes szabályokkal tették versenyzésre alkalmassá a kosárlabdát.
A játék hamarosan az egész világon elterjedt. Egymás után alakultak a nemzeti szövetségek, rendszeressé váltak az olimpiai, kontinens- és világversenyek.
A korai időkben is voltak sztárok, jó példa erre a 195,5 cm-es magasságával akkoriban óriásnak számító Joe Lapchick. Volt olyan nap, hogy négy meccset játszott, négy különböző ligában, s így akár egy nap alatt is megkereshette évi bérleti díját. Az 1936-os berlini olimpiára négy világrész 22 csapata nevezett. Magyarország kezdettől fogva a sportág élvonalában szerepelt, mind a férfi-, mind a női versenyeken.
Napjainkban majdnem minden iskolában van kosárcsapat és sokszor a lányok és a fiúk is kedvelik ezt a sportot. Szerencsére a játszótereken is egyre több palánkot látni és a foci helyett is egyre gyakrabbak a kosárlabda közvetítések.
Néhány éve az magyar kosárlabdázók közül Dávid Kornél nevét említik a legtöbbet, hiszen neki sikerült elérnia azt, hogy az NBI-ben játszhat, a Chicago Bulls csapatában, többek között Michael Jordan csapattársaként.
Remélem, te, aki ezt a cikket olvasod, ha nem is kosarazol, de találtál egy sportot, amivel gyakran foglalkozol. Nagyon fontos a sport ahhoz, hogy egészséges élj. Ha szereted a kosárlabdát és nagyratörő álmaid vannak, akkor csak bátorítani tudlak, hiszen már Kornélnak is sikerült, miért ne lehetnél te a következő?
Ha úgy érzed, nem vagy elég magas ehhez a játékhoz, de nagyon ügyesen játszol, akkor sem szabad elkeseredned, hiszen az irányító játékosnak nem kell nagyon magasnak lenni, de fontos, hogy jól taktikázzon és ügyesen irányítsa a csapatát.
Kosárra fel!
1891.december, Springfield, Massachusetts állam.
A Keresztény Ifjak Egyesületének Tanárképzõjében Luther Gulicknak túl sok hallgató panaszkodott az egyoldalú sportolási lehetõségekre a hideg New England-i telek idején. Miután a szabad hónapokon át baseballoztak,fociztak,rögbiztek vagy amerikai futballt játszottak,a tornateremben a legfõbb tevékenység a torna volt. Ezt túlságosan egyoldalúnak és unalmasnak tartották. A Testnevelési Tanszék vezetõje megkérte a tantestület egyik tagját,hogy találjon ki valamit mást. De Gulick tanszékvezetõnek azért volt néhány kikötése ezzel a feladattal kapcsolatban. Miután a játékot terembe kellett játszani, nem akarta, hogy az a testi érintkezés révén sérüléseket okozzon. Azt akarta, hogy egyszerre több ember tudja játszani, és sokat lehessen mozogni. És végül könnyen megtanulható, de azért bizonyos szintû képességeket igényeljen, hogy hallgatók érdeklõdését ébren tartsa. James Naismith kapta meg a feladatot. Lelkes sportoló volt, aki imádott rögbizni, focizni és lacrosse-t játszani. Az Ontarióbeli Almonte-ban született és nevelkedett fiatalember elhagyta kanadai otthonát,hogy a Nemzetközi YMCA(Keresztény Ifjak Egyesülete)iskolában tanulhasson.Naismith álma az volt,hogy a sport szeretetét ötvözze a nemesebb eszményekre való törekvéssel.
Naismith elgondolkodott a szabadtéri játékok népszerûségén. Ezekben a játékokban gyakran egy labdával játszottak a csapatok, akik aztán úgy értek el pontot, hogy a labdát az ellenfél kapujába juttatták. Naismith bement az iskolai tornaterembe és körülnézett. A földön egy rögbi és egy európai futball-labdát látott: Felvette a focilabdát. A szeme a tornaterem tíz láb, azaz három méter magasan körbe futó erkélyére tévedt. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve elképzelt egy játékot, amelyben a labdát az ellenfél fölött lévõ célba kell dobni. A kanadait lacrosse-és hoki múltja segítette abban, hogy a különleges képességek szükségességére is gondoljon- valamint „Kacsa a sziklán”játék is ötletet adott, amelyet az Ontariói erdei táborokból ismert. A játék célja az volt, hogy egy kõvel egy másik követ leüssenek egy sziklafalról. Emlékezett rá, hogy a gyõztesek nem dobták a követ, hanem ívben hajították. Ez a fajta dobás sikeresebbnek bizonyult a célpont elmozdítására, inkább ügyes, mint erõs dobásra volt szükség. Mindezeket végig gondolva és Gulick tanszékvezetõ kívánalmait is figyelembe véve, James Naismith 13 szabály jegyzett le. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna a jó almonte-i orvos Ontarióból, hogy a világ egyik legszínesebb, legnépszerûbb sportját találta ki.
|
Miután a diákok megismerkedtek az új idõtöltéssel, hamarosan le is játszották az elsõ hivatalos meccset, ami stílszerűen egy tanár-diák összecsapás volt 1892. január 20-án. Mivel ezen a fõiskolán csak férfiakat képeztek, értelemszerûen az elsõ kosármeccsen csak férfiak fogtak labdát. Nem kellett azonban sokat várni az elsõ nõi meccsre sem. Az új sport híre hamar eljutott a közeli Northamptonban található Smith College-ba, ahol a litván származású testnevelõ tanár, Senda Berenson Abbott népszerűsítette. Õ volt az, aki, miután a szabálykönyvet átigazította hölgyek számára, levezette az elsõ nõi kosárlabda-mérkõzést 1893. március 21-én.
A kosárlabda viharos gyorsasággal terjedt el a kontinensen, sõt Európában is. Ez elsõsorban annak volt köszönhetõ, hogy a springfieldi YMCA-fõiskola egy országos hálózat része volt, és Európában is számos ilyen fõiskola létezett. Elõször ezekben a tanintézményekben ismerkedtek meg az alapokkal a leendõ tanárok, akik aztán diplomájuk kézhezvétele után az egész országban szétszóródva népszerűsítették azt. Nem volt nehéz dolguk. Az egyszerû felszerelés, a könnyen érthetõ szabályok, teremjáték mivolta, és az a tulajdonsága, hogy fõként ügyességre, és nem erõre épít, mind-mind vonzóvá tették a kosárlabdát a sportolni vágyók számára. Kezdetben a barackos kosarak alulról zártak voltak, és egy-egy sikeres dobás után létrára kellett mászni, hogy a játék folytatódhasson. Késõbb egy kis csapóajtót szereltek a kosár aljára, amit egy zsinórral lehetett kinyitni-becsukni, majd a kosarat egy 45,7 cm átmérõjû fémgyûrûvel és ráerõsített hálóval helyettesítették, végül 1906-ban a hálót is nyitottá tették.
 |
|
| |
|
|
A focilabdát sem használták sokáig, 1896-ban a Spalding cég az általa gyártott bõrlabdákat nyilvánította hivatalos labdává. A palánkot is korán kezdték használni, alkalmazásának egyszerû oka volt: a nézõk a gyûrûk mögötti lelátókon azzal szórakoztatták magukat (és hoztak idegbajt a játékosokra), hogy a gyûrû felé szálló labdákat elütögették vagy besegítették a kosárba, így befolyásolva a mérkõzés alakulását. Ezt kivédendõ szerelték fel az elsõ palánkokat, már 1893-ban.
|
|
|
 |
|
|
Albert Spalding
|
1904-tõl kötelezõ lett a fapalánk. A technikai hátteret tehát gyorsan megteremtették, de a játék mai szemmel nézve még gyerekcipõben járt. Bár a játékosok száma hamar 5 fõre csökkent, kezdetben minden kosár 3 pontot ért, és sikeres dobás után mindig feldobás következett. Ha a labda elhagyta a játékteret, az a csapat hozhatta játékba, amelyik elõször odaért. Cserélni ugyan lehetett, de 1920-ig a lecserélt játékos nem térhetett vissza a pályára. A játékosok nem vezették a labdát, csak passzolgattak, mert a labdával együtt mozogni tilos volt. Ezt a merevséget valamelyest oldotta egy szabálymódosítás, 1910-tõl már lehetett labdát vezetni, cselezni, de ha egy játékos ezt tette, utána nem dobhatott kosárra. Végül 1916-ban utóbbi kitételt törölték a szabálykönyvbõl, így teremtve meg a lehetõséget a modern, sok mozgásra épülõ kosárlabdajáték kialakulására.
|
Mi köze a baracknak a kosárlabda eredetéhez?
Többek között erre is fény derül azokból a személyes iratokból, naplóbejegyzésekből és korai fényképekből, melyek decemberben kerülnek kalapács alá és várhatóan a kosárlabda-játék mai szerelmeseinek vitrinjeibe kerülnek majd, mint féltve őrzött kegytárgyak.
„Éreztem, hogy életem sorsdöntő szakasza ez. Kiderül, hogy képes vagyok –e fenntartani az osztály érdeklődését és ezzel megalapítani egy új sportot” – jelezte kétségeit James Naismith massachussetsi testnevelő tanár a naplójában a néhány nappal korábbi próbálkozását illetően. 1891 tele volt, a diákok mozgásra vágytak, de az időjárás miatt a megszokott iskolaudvar erre most alkalmatlan volt. Ebből az alaphelyzetből kiindulva született meg a 19. század végén korunk egyik legnépszerűbb sportja, a kosárlabda.
A játék születésének legfőbb ösztönzője tehát a zord amerikai hideg volt, és ez az iskola falain belülre kényszerítette Naismith-t és tanítványait. Kezdetben a tanár úr sem tudta, milyen új, beltéri csapatjátékkal rukkoljon elő, mely képes lesz a fáradhatatlan nebulók energiájának lekötésére, egyben szórakoztatja is őket, tehát nem unják meg egy hét alatt és nem agresszív sport. Naismith számos ötletet bevetett, de ezekkel mind kudarcot vallott. Az új sportág végül a véletlennek köszönhette az életét.
Egyes források szerint Naismith-t egy tornaóra közepén hívatták, ekkor ő a teremben található, tárolásra használt barackos kosárba hajította a kezében lévő labdát és kisétált a onnan. Távollétében diákjai azzal ütötték el az időt, hogy labdákat dobáltak a kosárba. Ezt látva támadt a remek ötlet: miért ne függeszthetné fel a kosarat néhány méter magasságba, hogy abba kelljen betalálni a gyerekeknek? Létrát is hozatott azon nyomban, hiszen a labdákat valakinek ki is kellett szednie abból egy-egy sikeres találat után. Néhány hét lankadatlan „kosár labdázás” után úgy tűnt, ez a sport végre leköti a fiúkat. A tornatanár otthon minden nap szorgalmasan lejegyezte a diákok visszajelzéseit, akik közül azért nem volt mindenki túl lelkes az innovációval kapcsolatban: „Na, már megint egy új játék!” – örökítette meg az első pályára lépő fiatalember szkeptikus megjegyzését is.
Ehhez a feljegyzéshez hasonló ritkaságok kerülnek decemberben árverezésre: fényképek az első kosárlabda pályáról – a springfieldi tornateremről – amely ekkor még nem volt két térfélre osztva, az első kosár-csapatról, a legkorábbi labdáról, a híres baracktárolókról, na és az első kosárlabda edzőről, magáról a „feltalálóról”, James Naismithről. Licitre hirdetik személyes kéziratait, naplóját és néhány igazi ínyencséget is: részletes leírást az első meccsről és a játék első szabályairól. Ezen túlmenően kalapács alá kerül az a síp is, melyet Naismith bíróként használt egy kansasi mérkőzésen, valamint az útlevele, amivel az 1936-os berlini olimpiára utazott, ahol az akkor már 45 éves sportág elsőként vett részt hivatalosan bejegyzett versenyszámként.
S hogy a relikviák honnan kerültek most hirtelen elő? Naismith unokája, Hellen Carpenter hozta ezeket nyilvánosságra azután, hogy évtizedeken át őrizgette azt az öt dobozt, melyet ő és a „kincseket” reá örökítő édesanyja is értéktelennek véltek. Hellen a sajtónak elmondta: mindvégig tisztában volt például azzal, hogy nagyapja egy gyerekkori játékra alapozva alkotta meg annak idején a kosárlabda új szabályait, s ezt írásban is megörökítette, de hogy ez valóban ekkora közérdeklődésre tarthat számot, sosem gondolta volna. Az említett gyereksport a „duck on the rock” (magyarul: kacsa a sziklán) volt, egy jellegzetes kanadai játék, amely lényegében arról szól, hogy egy kővel, amit duck-nak neveztek el kellett találni és le kellett ütni a sziklára helyezett másik követ. (Itt érdemes felidézni a magyar „kacsázást”, ami, ugye, szintén egy kis kővel való játékot jelent.)
A nagypapa „találmánya” viszonylag gyorsan elterjedt; az első hivatalos kosárlabda meccs egy springfieldi tanár-diák mérkőzés volt 1892 tavaszán, melyen előbbiek csúfos, 1:5-ös vereséget szenvedtek. Gyorsan meghódította az új sport Európát is. Hazánkban elsőként Kuncze Géza, a fővárosi Vas utcai Felső kereskedelmi Iskola testnevelő tanár mutatta be a kosárlabdát, miután egy müncheni tanulmányúton 1912-ben megismerkedett azzal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
